Az én véleményem, hogy egy gyermeknél nem szabad semmit se erőltetni túlságosan viszont az sem jó, ha ráhagyjuk a dolgot. A lényeg, hogy sportoljon valamit, vagy ha nem szeret sportolni, akkor is mozogjon valamit. Hisz nem lehet minden gyerkőcöt egy kalap alá venni, mert mind más és más habitusú és más egyéniség. Amit az egyik gyerek szeret nagyon, nem biztos, hogy a másik is. Épp ezért minden gyermeknél meg kell találni azt a sportot, mozgást, amitől kiegyensúlyozott és boldog.
Szeretnék két példát felhozni, amik megmutatják, hogy mire gondolok pontosan és hogy hol az arany középút.
1 példa:
Elhoztak egy gyermeket az edzésemre alig lehetett betaszigálni, mert annyira nem akart járni kung-fu-ra. Őt nem kötötte le ez az egész, hozzáteszem nem is tudtam rávenni az edzésre esetleg egy kicsit, de aztán sírt…. Mondtam a szülőknek, hogy ez így nem lesz jó, mert látom, hogy már többet árt a gyermeknek az edzés, mint hogy használna. Az egyik szülő mondta, hogy akkor is járnia kell, és hogy ő mennyire őrült volna, ha járhatott volna, de nem tehette meg viszont a gyermekének megadhatja, amiről ő lemaradt. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy ez a gyermek élete és nem az övé és nem biztos, hogy az jó a gyereknek, ami neki. Mert ő egy teljesen más személyiség.
Persze mérges lett rám és mondta ez nem az én dolgom, mondtam neki értem, ne haragudjon, de én egy olyan ember vagyok, aki őszinte és kimondja, amit gondol a gyerek érdekeit nézve.
2. példa:
Egy kisfiú toppant be az edzésemre a szüleivel. A szülei tanácstalanok voltak, mert már mindent kipróbáltak a gyerkőcnél és semmi nem tetszett neki. Egy ideig csinálta, majd már nem is érdekelte és nem akart járni semmire. Mondtam a szüleinek, hogy ne aggódjanak, megoldjuk ezt a problémát. Megkértem, hogy álljon be a kisfiú az edzésemre és utána meglátjuk, hogy mit tehetünk.
A gyerkőc nagyon flegma volt velem és nemtörődöm. Mondtam, hogy így itt nem lehet viselkedni, a többi tanítvány csak úgy nézett és csöndben figyeltek, mert tudták, hogy ez a viselkedés a határaimon már túlmegy. Nagy határozottsággal és keménységgel vissza tudtam állítani a fiúcskát a helyes irányba. Már csak ott is kellett, hogy maradjon. Edzés után beszéltem a szüleivel és elmondtam nekik, hogy az a véleményem hogy ez az a helyzet, amikor igenis egy kissé erélyesnek és határozottnak kell lennünk, hogy lássa a gyermek nem packázhat velünk. Megkértem őket, ha tetszik ha nem a gyermeknek, akkor is hozzák el egy hónapon át az edzésemre. Megbeszéltem a kissráccal, ha 1 hónapon belül sem szereti meg az edzésemet és nem szeretne járni, akkor úgy, lesz, de adjon esélyt. Bár az eleje döcögősen ment, de idővel szépen belerázódott és már a hónap vége fele óriási örömmel fogadta az edzéseket. Csak egy kis határozottságra volt szükség.
Szerintem ez a két eset jól példázza, hogy hol a határ az én véleményem szerint.
U.I.: A mottóm: A gyermekekért MINDENT!!!!!!!!!!!!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: